Na, akkor most úgymond hivatalosan is befejezem. Beírom ide az utolsó bejegyzést, kár húzni tovább az időt. Nem írom, hogy azért hagyom abba mert már erőlködés lenne, annál sokkal többről van szó. Paradigmaváltás történt, ennyi. Most kicsit átolvastam ezt a pár évet és ez nyílvánvalóvá is vált. Már nem gondolkodok úgy, amiből bármiféle bejegyzés is születne ide. Mert mi is zajlott le bennem: csak a szokásos parallel gondolati síkon pörgettem a gondolataimat, amiknek alig-alig voltak valóságalapjuk. Innentől már nem engedek teret fantáziálásaimnak.
Persze nem bánok semmit. A koncepció azért bejött. Valamikor azt akartam, hogy ezek a gondolatok ne szálljanak el mert azt hittem, hogy ezekben a gondolatokban ott vagyok én, pedig nem is. Csak álmodozás volt. Bámultam ki az ablakon és bekapcsoltam ezt a parallel-világot, amiben érzelmek voltak meg szenvedélyek, vágyak meg lombokban lombszöcske-ciripelések, és azt gondoltam, hogy hú, micsoda klassz fickó vagyok is én. Mert erre volt szükségem, hogy ezt gondoljam magamról. Persze voltak gondolatok valóságalappal is, azért azokat jó volt kiírni magamból, de a többi csak fölösleges ábrándozás volt, amivel csak illúziókba ringattam magam.
És most a dolgok jól alakulnak, és én ezt akartam. Nem is olyan rég, még a maláj esőerdőben ez elképzelhetetlen volt, hogy ne féljek. Most pedig már azt is tudom, hogy soha többé nem fogok és ebben szép lassan biztossá is válok. A valóságomról meg nem tudok és nem is akarok írni, főleg blogot nem. Mert azért elgondolkodtam rajta (igen, gondolkodtam, nem csak úgy elábrándoztam, hogy "mi lenne ha"), hogy talán azért nem lenne unalmas írni a valós gondolataimról sem, de végül is fölösleges lenne. Amellett meg hatalmas meló is, amihez sem időm, sem kedvem nincsen. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ez nehéz. Vagyis nehezebb, mint bedobni egy sört és hagyni, hogy egy realitásmentes gondolati sík mondja tollba a gondolataimat. Amellett kihalt belőlem mindenfajta ezirányú ambició is (mármint, hogy írjak, vagyis, hogy ilyen áron írjak), nem beszélve arról, hogy ehhez már tehetség kéne - anélkül meg elkerülhetetlenül csak utánoznék.
Végülis ennyi. Befejezésül még egy szám az Of Montrealtól, csak azért mert ezt hallgattam egész nap. Ja, küldöm mindenkinek aki szereti. És persze éljenek a bölcsészlányok.
Átvittem B.-hez legendás gyerekkori Favoritom vázát, hogy rakja nekem össze valami gerillabicajjá. Erre kapok tőle egy igazi Koga-Miyatát, hogy addig se kelljen nélkülöznöm. Ilyen egy igazi barát. Meg vagyok hatva. Megyek, ki is próbálom.
Hogy mi hiányzott eddig? Ez. UB fixijén krúzolni a szigeten. Aztán Duna-parti lépcsőkön könnyes szemmel röhögni egymáson. Aztán N. és B. élménybeszámolóját hallgatni Marokkóról és elhatározni, hogy jövöre én is oda megyek - Ázsiára meg magasról teszek. Aztán tudni előre, hogy D. felfedezése, miszerint a lépcső padkáját csúszdának használja - hogy is mondjam - nem egészen észszerű. Aztán jó volt támojogva röhögni rajta, ahogy aztán egyensúlyát elvesztve gurul a lépcsőn és elmerül a Dunában. Aztán jó volt hősként ünnepelni. Meg aztán az egész hazaút is jó volt, tekerni a csöndes utcákon, szlalomozva a felezővonalak között. Közben eszembe jutott, hogy nagyon régen a csomagtartóra ülve tekertük a bringát de ennek felidézése aztán majdnem csúnya macskázáshoz vezetett. Szóval ez a szerda visszahozta a szerdák szerdaiságát, azt, amit a tél alatt füstös kocsmákban már lassan el is felejtettem. Ilyenkor kicsit mindig otthonra lelek, itt, Budapesten.
Van egy svéd barátom, David. A barátnőjét, Mariat kisérte ide, aki ösztöndíjjal tanul itt. David ma írt, hogy nem jön többet mert szakítottak. Azt írta, hogy "Maria left me". Semmi különös, de ez a három szó így leírva egész egyszerűen szomorú. Mindig valami amerikai filmben hallottam és nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom olvasni.
De a nők ilyenek: "ha elhagy nemhagyom, ha nem hagy el, elhagyom".
Gondoltam, hogy ez majd jó lesz ide címnek, aztán küldtem egy sms-t, hogy ne várjanak mert nem megyek, merthogy nem vagyok jól. Meghogy bocs, sajnálom. Pedig most nincs is semmi bajom, ez csak prevenció.
Szóval, most itt lebegek súlytalanul, elöttem egy teljes szabad nap és arra gondolok, hogy most valahol, valaki biztos csalódott bennem. De ha már így alakult, akkor ezt a napot a dolgok megváltoztatására kéne fordítani, hogy többet ilyen ne legyen, hogy ne kelljen ketrecből végignéznem azt az életet, amit mások élnek meg helyettem.
Nem is tudom, de ez talán az ötödik ilyen esetem. És eddig mind majdnem ugyan úgy végződött. Ezt is tudtam, hogy így fog végződni, persze, hogy tudtam, mégis valahogy reménykedtem, hogy most nem, mert igazából ezt a raménykedést szeretem benne a legjobban, a nyitott lehetőséget, amin olyan jóféle érzés elrágódni és beleszőni mindenféle történést vagy folytatást vagy happy endet. Tehát végülis nincs miért szomorkodnom, ezt megkaptam. A valóság meg? Azt ugyis ismerem.
Pál hívott, hogy akkor beugorna hozzám. Kezdenek ezek a csütörtöki látogatásai rendszeresek lenni, kéthetente, háromhetente, valahogy így. Leülünk a konyhaasztalhoz egymással szemben és olyanokrol beszélgetünk amikről mással nem. Most így ő az, akit a legrégebb óta ismerek és még a barátomnak tekintek, 17 éve. Például azért még mindig, mert annak ellenére, hogy két nap eltéréssel ünnepeljük a születésnapunkat erről egy szó se esett köztünk most se. Ja tényleg, az is most van - csak megállapítottuk.
Először is, a Nem vénnek való vidék kurvajó film. Már vagy egy hónapja láttam, de most, hogy idetévedtem, ez eszembe jutott. 1980-ban játszódik, ezt rajtam kívűl még vajon valaki észrevette? Merthogy nem olvastam erről semmit és az összes (általam olvasott) kritika szépen elsiklott e tény fölött.
Ennyit a kultúráról. És most sport.
Ma észrevettem, hogy minden meghívásra, elhívásra, stb. nemet mondok, amire meg nem, arra meg nemet akarok mondani, csak valahogy úgy gondolom, hogy mégiscsak lehet, hogy jó lesz az nekem és mégis igent mondok. Ez egy fontos jel. Vagy tünet. Inkább az utóbbi.
Amúgy összegyüjtöttem pár normálisabbnak tűnő arc elérhetőségét, egyelőre nem hívok fel senkit közülük, csak magamnál tartom őket, biztos, ami biztos, és hát kicsit megnyugtat.
De még nem változott semmi. Magától amúgy nem is fog, csak dobálózok itt a szavakkal.
Hazaértem... Még reggelig egész jó is volt, aztán a villamoson elmúlt a varázs. Egyetlen pillanat alatt lett a honvágy valami szörnyű érzelmes, nemlétezhető érzés és hányingerem lett. Most újra jönnek a hétköznapok, ahonnan csak a jól berendezett mikrokörnyezetem jelent némi menedéket, mint valami rezervátum. A kerítésen túl már nem érdekel semmi, ott nem lehet élni.
Utolsó este, még egy vacsora a folyón úszó kis étteremben. Az idő ilyenkor a legkellemesebb, a fáradságtól és melegtől elcsigázva punnyadunk és már a következő utat tervezzük. Egy helyi arc gitározik. Nyugalom és béke, nagyon jó most minden.
Hallom, hogy otthon esett a hó. Itt kicsit más a szitu. Most már tudom, hogy milyen is az igazi esőerdő. Lassan egy hete vagyunk itt és már kezdem felfogni. De majd jó lesz visszaemlékezni amikor szenvedni fogok a júliusi pesti flaszteron: ez semmi. Itt bent az erdőben van igazi pokol. Bakancs, kamásli, hosszúnadrág a piócák ellen, amik mint a kis hernyók araszolnak felénk. A levegő hőmérséklete és páratartalma pedig mint egy szaunáé, és egy levél sem rebben a szélcsendben. A szokásos délutáni zápor már úgy ér, hogy teljesen mindegy, hogy elázunk vagy sem, addigra egyik ruha sem száraz már rajtunk. Amúgy sincs már száraz ruhám csak amiben majd hazautazom. Mindezek ellenére még maradnék.
Itt anyám büszkén nevelgetett virágai közönségesek és vadon nőnek. A páfrányok akkorák, mint egy busz és az erdő áthatolhatatlan. Itt fenn a hegyen a klíma már nem olyan pokoli, mint a mangróvéban volt a napokan. És én nem tudom elengedni magam. Nyomaszt minden és rohamokban tör rám valami félelem. Pedig szeretek utazni. Tudom, hogy ez az egyik legjobb dolog, eljutni oda ahová elöször eszembe sem jutna, hogy eljuthatnék egyáltalán, és valóságossá tenni az álmokat. Tudom, hogy nem az a megoldás amit kántálok magamban, hogy ha hazaérek soha többé sehová mert nem nekem való ez. Tudom, hogy az okot kell megszüntetnem és most már azt is tudom, hogy ezt nem fogom tudni egyedül. Segítség kell...
Itt vagyok és ma lett három éves a blog. Valahogy nem érzem át most ennek a jelentőségét, pedig azért van neki, de hát nem érdekel. Azért mondjuk elég nagy utat tettem meg ez alatt a három év alatt. Izé, mekkorát is? Most gondolkodnom kell ezen, hogy nehogy hülyeséget írjak, és kiderüljön, hogy az egész három év inkább olyan volt, mintha egy lefelé tartó mozgólépcsőn gyalogoltam volna, felfele. Igazából bele kéne kicsit olvasnom az archívumba, hogy azért legyen némi viszonyítási pontom, mert csak szorványos emlékeim vannak, hogy miket is írtam, de ehhez most semmi kedvem, nem is hiszem, hogy valaha lesz. Igen, talán most is csak olyanokat írnék, ha még írnék bármit is. A horgonyok még ugyan úgy ki vannak vetve, csak a lánc lett hosszabb és enged a hullámzásnak.
Még azért elég sokat töröm a fejem azon, hogy miért is nem írom ezt a blogot, végül is egy pár hónapja (vagyis egy éve) még tökre függő voltam. Ilyenkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy igazából csak ismételném önmagam, mert hogy beragadtam jócskán, mint a keménykalapos aktakukacok abban a Monthy Python-jelenetben. Mármint szellemileg, lelkileg, agyilag, gondolatilag, érzelmileg. Máshogy nem, de ezekről a máshogyanokról régen sem írtam, ezután sem fogok. Persze jogos a kérdés, hogy mikor is történt ez a beragadás. Paradox módon úgy tűnik akkor, amikor végre kiléptem valami ragacsból és új munkahelyem lett, kicsit több, mint egy éve. Ennek örülnöm is kéne, és örülök is, meg hálás is vagyok a sorsnak, mégis, valami űr maradt bennem. A magány elmúlt, de még mindig egyedül vagyok. És elszakadtak valami fonalak is, amik összekötöttek sorsom nyomorúságos oldalával, konkrét dolgokkal, amiket olyan jó volt kiírnom magamból. Ami maradt: az a bizonyos egzisztencialista szorongás, félelem és reszketés, hiány, a lét elviselhetetlen könnyűsége, bla.
Azért mégis van valami. Néha már egészen úgy érzem, hogy önmagamat adom, mert adhatom.
Hogy is van ez? Leszállok, a busz kikanyarodik a megállóbol és én ott állok azon az ismerős placcon, elöttem valami bekerített építési telek óriásplakátokkal, és elindulok. Kabátom végig nyitva, nem fázom, pedig amikor elindultam még sapka meg sál, az a piros-fekete csíkos. Csak néhány korsóval ittam és már csak pár száz méter a kapuig. Kis köd és melegfehér fényű utcai lámpák, tipikus pesti kertváros. Felnézek az égre, hogy vannak-e csillagok és kicsit megszédülök, lelépek a járdáról a cigarettacsikkek borította fűre, hátranézek, hogy látja-e valaki csetlésem. Persze nincsenek csillagok és egyedül vagyok az utcán. Mérhetetlen szomorúság telepszik rám, mintha zene lenne, úgy hatol a sejtjeimbe, hallgatok is valamit, állandóan hallgatok valamit, miért pont most ne hallgatnék. Olyan felemelő az egész, arra gondolok, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Ha most lenne időm beraknám azt a számot. És tényleg, én valamikor olvastam az Ulyssest.
Ma már túlvagyok a vakcinákon is, van védettségem hepatitis A és B meg hastífusz ellen és kaptam tetanuszt is. Az űrlapon azt húztam alá, hogy Egyéni szervezés, Civilizációtól távol és hogy Felfedező út.
Nemrég azt mondta rám valaki, hogy úgy nézek ki mint az egész Radiohead egy személyben. Ez csak úgy eszembe jutott mert szerintem A. nem akar velem találkozni. Igazából nem kérdeztem meg erről, csak sejtem. És ettől pocsék a kedvem. Állok a Blahán a ködben, leszegett fejjel, mint az embriók a formaldehidben és várom a buszt, hogy hazavigyen. Mindenki más ide jön.
Nem blogolok mert totálisan kiégettnek érzem magam, mintha minden amit csinálok cél és értelem nélkül való lenne (amúgy a szó taoista értelmében az is). Mégis, időnként felgyülemlik annyi minden, ami végül is mindennapi posztolásokat kívánna. Például, hogy az utóbbi időben rengeteg zenét hallgatok és ennek megvan az oka és az eredménye. Az egész onnan jött, hogy kicsit már untam a kilencvenes éveket és az örök nosztalgiázásokat az elmúlt időkről, ami nálam egyértelműen valami zenéhez kötődött. Így elhatároztam, hogy belevetem magam a jelenbe. Most már ott tartok, hogy a Pitchfork és a Stereogum aktuális híreiben szereplő együttesek több mint a felét ismerem, legalábbis tudom hová kötni és sokszor már nem a Quart.hu az elsődleges hírforrás sem. Másrészről meg kritikákat olvasva eljutottam olyan együttesekhez is, amik teljesen kimaradtak az életemből, pedig nagy hatással voltak és vannak a mai zenére és szégyenkezve hallgatom őket, hogy eddig nem ismertem. Aztán persze egyre jobban rájövök, hogy mindent nem ismerhetek, és hogy lehetetlenség is képben lenni. Szóval, lassan lenyugszom és már nem akarom megismerni és meghallgatni valami dél-angliai kis rockbandát csak azért, mert valaki elfingta a nevüket. Az ocsú úgyis elválik a búzától és én meg nem vagyok zenei szakújságíró, hogy ciki legyen nem ismerni őket. Aztán meg ott van az is, hogy igazából már nincsenek kedvenceim sem. Azok még mindig azok a zenekarok, amik már tíz-tizenöt éve is a kedvenceim voltak. Ez az öregedés biztos jele.
Apropó. Ma fölvittük apámmal a nagymamám bútorait a padlásra és kezünkbe akadtak régi bakelitek. A többségük értéktelennek tűnő csehszlovák és szovjet klasszikus zenei vagy operett lemez de találtunk eredeti angol His Master's Voice lemezeket is, rajtuk azzal a híres piros logóval, amin egy kutya ül egy gramofon előtt. Beethoven hatodik szimfóniája öt lemezen, a lemezjátszóm le sem játsza, tűt kéne cserélni hozzá. De nagyon szépek.
Meg voltam ma T.-vel és A.-val a Luc Tuymans kiállításon is. Nem mondom, elsőre nem sok minden esett le a képeivel kapcsolatban, totális értetlenséggel néztem őket, aztán szép lassan - ahogy elolvastam a kommentárjait - összeállt a kép (hopsz, képzavar). A végén már volt némi önálló gondolatom is, amire büszke vagyok, mert aztán kifele menet elolvastam a prospektust is és végső soron ugyan arra jutottam én is, ami pár sorban le van írva annak az elején, hogy a képei történeteket visznek tovább és rengeteg dolgot sűrítenek egybe. Legjobban - és ez elfogultság - Edward Hopper inspirálta képei tetszettek. Vettem is utána egy Hopper reprót a múzeum üzletébe, 990 Forintért. Így most már három van. Amúgy tök jó kis üzlet, leszámítva a sok értéktelen, csili-vili coffe-table artbook-ot.
Utána Gloria Jean's Coffe, ami vicces, mert egy lakásban van, ugyanakkor jó nagy lehúzás is: egy forró csoki ásványvízzel és 20% kedvezménnyel egy ezres.
Na, azt hiszem most egy kicsit megint kiírtam magam. Ja, A. kimaradt. Nem a fönti A., hanem a kolléganőm A., egy másik, aki mostanában belefészkelte magát a gondolataimba. P. barátom szerint ezért el kéne már mennem kurvázni, de valahogy már nem visz rá a lélek az újabb önbecsapásokra.
Úton vagyok a Zemplénbe, ott fogok szilveszterezni jónéhány barátommal. Tavaly ilyenkor Aggteleken voltunk, erre gondoltam most és arra, amire ilyenkor gondolni szokás, hogy szinte most volt csak, pedig nem, csak azok is mi voltunk. Most kellene valami összegzés az évről de nincs sok kédvem hozzá. Túl sok minden változott de ami igazán számítana, az változatlan maradt. Lett egy új munkahelyem (szeretek bejárni dolgozni), viszonylag elviselhetőek a kollégáim, szereztem új barátokat, némely régivel meg elmélyült a barátságunk. Voltam a tundrán és láttam éjfélkor a napot, David Attenborough-t játszottunk egy madárszigeten és tóparti faházak tornácán aludtunk. Aztán még kiolvastam néhány jó könyvet és tanultam fontos dolgokat az Egyetemen. Ja, lett egy rádióműsorom is, végül is az is jó. Meg valamikor tavasszal volt csajom is, egy pár napig legalábbis azt hittem, hogy van. Szóval ezek történtek amik előrevittek, de este, elalvás elött még mindig ugyan azt gondolom.
Most, hogy hazaértem nővérem karácsonyi ebédjéről, azon próbálom törni a sok bortól elnehezült fejem, hogy végül is mennyi százalékban múlik rajtam, hogy a karácsonyok és a családi összejövetelek már évek óta egyformák. Jó, az egy dolog, hogy a macskától kijön az allergiám és már alig birok egy mondatot is leírni anélkül, hogy ne tüsszentenék vagy tízet, de nem erre gondolok. Inkább az a probléma, hogy kezdem magam jól érezni a berúgott és cinikus öcs szerepében, amit muszáj, hogy eljátszak ilyenkor. Mert a meghívott vendégektől mást sem hallok, csak azt, hogy Zs. milyen fantasztikus ebédet csinált és hogy Zs. milyen fantasztikus izléssel díszítette fel a karácsonyfát és hogy Zs. milyen kreatív megoldást alkalmazott a konyhaszekrény színének és az előszoba falszínének a megválasztásában. És hogy milyen szépek a virágai és hogy milyen gyönyörű macskája van és jaj, milyen cuki, ahogy mosakszik a szekrény tetején. Én meg ezekre meg csak iszom, hogy el ne hányjam magam, hogy kis családom felborult értékrendjét elviseljem. És Zs. boldog, hogy az új barátjával milyen tökéletes is az élete, körülrajongott és boldog pedig sekélyes és hasztalan, csak egy kiskirálylány valami rohadó szemétdombon.
És közben nem tudom, hogy mi rosszabb: a furdaló lelkiismeret, hogy megvetem őt, vagy az irigység, hogy nem nálam gyűlik össze a család és nem az én főztöm dícséri mindenki, vagy csak szomorú vagyok, hogy itt, nálunk ezek számítanak valamit. Azt hiszem, az utóbbi a legrosszabb.
Úgy jöttem haza, hogy végre blogolok megint, mert van mit, mert megnéztem nővérem új lakását az Üllőin és erősen gondolkodóba estem, hogy odaköltözöm, egy alig negyven négyzetméteres kis lakásba a mostani száz helyett. És csak le akartam írni, hogy mégis miért tenném, de amikor éppencsak megérkeztem, hívott anyám, hogy nyolckor meghalt a nagymamám és egy kicsit jelentéktelenné vált ez a kérdés.
Mégsincs most semmi bennem, semmi pótolhatatlan űr vagy ilyesmi, egyszerűen csak tudomásul van véve a tény. Igazából anyámnak sem tudtam semmit mondani, csak azt, hogy jó, vagyis hogy nem jó, de úgyis mindenki várta ezt a hírt. Még kicsi iróniát is véltem felfedezni abban, hogy most halt meg, ugyanis amióta emlékeim vannak minden egyes Karácsonykor kijelentette, hogy az lesz neki az utolsó és ez olyan farkast kiáltok dolog lett a családban mert végül is elég unalmas ha valaki 30 éven keresztül ezt elmondja a Mennyből az angyal után. Aztán most meg tuti, hogy direkt nem várt még két napot, csakhogy igaza legyen, hisz egész életében csak mártír volt és sajnálni kellett. Szóval ez a gondolat is átvillant rajtam, meg az is, hogy örülök, mert az utóbbi két hónap az életéből nem volt emberhez méltó élet. És ez csak jobban bizonyítja nyugati kultúránk frusztrációját a magatehetetlen és agonizáló öregekkel szemben, azt, hogy a társadalmunknak nincsen rájuk szüksége, csak koloncok a dinamkus gazdasági fejlődés nyakán, meg kényelmetlenek és útban vannak mégis gyönyörűen tiszta lelkiismerettel állunk az ágyuknál, mert mindent megteszünk és fizetünk, hogy agóniájukat a végletekig fokozzuk. Valami mocskosul nem igazságos itt.
Na, akkor néhány dolgot most lejegyzetelek, késöbbi kifejtésre. A rádióműsor alakulása (pozitív kritikák), évvégi összegzés (honnan hová és e blog halála - összefüggések), H. eltünése és viharos felbukkanása (és a múlt kísértetei), S. és a fiú-lány barátság átértelmezése, a szakdolgozat (hiperrealizmus - tudományos kutatómunka?), költözés, menekülés, pánikrohamok, dzsungel Ázsiában és tömérdek védőoltás. És végül: miért érzek jóirányú változás ha közben valami egyre rosszabb. Ja, és Tarkovszkij. Az fontos.
Volt egy macskám, Schrödingertől kaptam kölcsönbe jó pár éve. Azóta benne is volt abban a bizonyos dobozban, szuperpozícióban, melyet tegnap kinyitottam. Megdöglött.
Én meg még hittem a csodákban, hogy a macska valamikor tán kiszabadult, azért nem zörgött.
Rohadt nagy szarban vagyok de csak magamnak köszönhetem, hogy belekerültem. Gyávaságom nyakonöntöttem egy jó nagy adag szégyenérzettel, majd elástam jó mélyre, kit érdekel, gondoltam, majd lesz valahogy. És ez lett.
Hétfőn találkozom R.-rel, akivel valamikor közös terveket szőttünk, míg rá nem jöttem, hogy délibábot kergetek. R. amúgy jó gyerek, csak link és bohém, meg magabiztos, pont az ellentétem. És most fel kellett keresnem, hogy eltakarítsuk ezt a bűzlő dögöt. Rég éreztem már ezt, hogy valami olyat kell tennem, amihez a legkevésbé sincs kedvem, hogy bármit megtennék azért, ha valaki ezt elintézné helyettem. De ezt nekem kell elintéznem.
R. M.-től hallottam először azt, hogy be kell vállalni a kellemetlen helyzeteket, mert a kellemetlen helyzetek viszik előre az embert. Hát most ez elég kellemetlen. Hangosan mondogatom magamnak, hogy nem félek. Pedig igen.
Fut a stúdióban egy program, ami azt méri, hogy mekkora a rádió on-line hallgatottsága. E program szerint egyvalaki már tuti, hogy hallgatta a műsoromat. Ehhez még hozzájön az a több ember, aki az éteren keresztül fogta az adást, akkor lehet, hogy volt két hallgatóm. Azért kezdetnek nem rossz. Mindenesetre, a páratlan hetek péntekjein, nyolctól tízig én belesugárzom a légbe a zenéim, aki kapja, marja. Aki nem, annak meg marad a Petőfi.
Befészkelte magát a gondolataimba, úgy cikázik az agyamban, mint Biharugrán az az egér a kredencen, mely poharakat döntött fel és kenyeret rágott meg, mégis hagytuk, had legyen mert kellett ő is oda, akkor. Őt is most egy ilyen vákuum szívta be, hogy kitöltse azt a bizonyos űrt, itt, bent. De sajnos semmi több, bokáig érő érzelmeim nem kúsznak följebb, megelégszem a kísértéssel a liftben, amin jövünk lefelé a nyolcadikról, csak mi ketten. Az utcán még hív, hogy menjek vele, kisérjem el, de már nincs kedvem. Inkább görgetem hazáig a lehetöség újabb galacsinját, millió kis illuzióm bölcsőjét.
Rohantam haza mert valami megroppant bennem, éreztem ahogy beszakad alattam az a hártyavékony jégréteg ami azóta kezdett olvadni, mióta újra eljöttek a hideg napok. És én újra itt vagyok lent, ebben az ismert közegben és rohadtul unom már ezt az ürességet és döntöm is magamba a Ballantine's-t, pedig utálom.
A Deconstructing Herry W.A. legjobb filmje, teljesen belém talált abba, amibe csak M. Houellebecq-nek sikerült. Lassan már a lányregények is ide fognak sodorni, feltéve ha meghal bennük legalább egy kutya, vagy valami. Azt hiszem, hogy érzelmileg kissé labilis vagyok. Minden rosszban magamraismerek, vácuum van bennem, ami szívja befelé a szemetet, hogy megtöltődjek. Mindig ez a régi-régi-régi lemez, csak kopna már el ez a kurva tű és tudnák már végre szeretni. Bárkit vagy bármit.
A nagymamám egy hónapja kórházban van, eltörött a medencecsontja, elesett. 93 éves. Én hívtam ki hozzá a mentőket, mert épp nem volt otthon senki és a nő, akit az anyám meg szokott kérni, hogy ilyenkor vigyázzon rá csak engem ért el. Ez az éles helyzet, mint valami királyvíz egyből megmutatta a három lánya közül, hogy ki milyen is valójában. Igazából azóta kerülöm nagynénéimet, valahogy rosszul vagyok a közelükben, mintha valami kiszáradt kút peremére hajolnék. Nincs barátom a családban. A kórházba nem megyek be, elég volt bekisérnem a mentővel. Anyám azt mondja, hogy teljesen elhagyta magát és én nem akarom így látni.
Anyám a másik. Meg úgy egyébként a szüleim. Nem jövök ki velük. Igazából az egész életemet szorongva élem, de a közelükben nem működik a túlélés ösztöne és képtelen vagyok az lenni aki vagyok, haragszom rájuk egy csomó gyerekkori sérelem miatt. Nincs kedvem mondani nekik semmit, pedig folyamatosan próbálom kibogozni a múlt csomóit, hogy tisztán lássunk és tisztán tudjunk egymás szemébe nézni, de értetlenek. Hiába mondják az embernek, hogy szeretik, ha azt nem érzi, mert a szeretet egyetlen bizonyítéka, az, ha azt nem kell magyarázni.
Azért van a mérlegnek másik nyelve is, az új dolgok, amiktől bár félek, de tudom, hogy építenek. Például, hogy jövő márciusban megyek vissza Délkelet-Ázsiába. Meg a munkám is ilyen, ahol megkapom mindazt a bíztatást és pozitív visszajelzést amit például a családomtól nem kaptam meg soha úgy, ahogy szerettem volna. Meg lassan beindul a rádióműsorom is. Na, ez egy külön történet, de a lényeg az, hogy ott lesz az éterben az a zene, amit szeretek. Hihetetlen, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy teljesüljön egy soha be nem vallott álmom. Hiába, néha milliméterekre vagyunk a lehetetlennek képzelt dolgoktól. Vagyis igazából semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, no meg kell egy kis baráti előretaszítás is, hátulról, a két lapocka közé. Kár, hogy ez megint eszembe juttatja azt, hogy talán sosem leszek képes ezeket a baráti előretaszításokat kellően meghálálni. És ezzel ismét visszakanyarodtam mindennek az elejére.
